Van egy, de talán két generáció, akik a hétvégén azt várták, hogy... ne aludjanak. Mert korán reggel kezdődtek a rajzfilmek. Tudtam volna aludni, de megkértem valakit, ébresszen. Legkésőbb akkor, amikor felcsendül a főcímdal. "Tini Nindzsa Harci Teknőc, Tini Nindzsa Harci Teknőc, Tini Nindzsa Harci Teknőc. Elszánt és gyors: csodahős." Több mint hatvan részt láthattunk magyarul, és hatalmas felfedezés volt pár évvel később, hogy képregény is van. Igaz, Tini Titán Teknőcök volt a címe, de ez a legkevésbé sem zavart senkit.
Kevin Eastman és Peter Laird neve ismerősen cseng a hozzám hasonló cipőben járó „tininindzsásnak”, hiszen a képregények borítóján is számtalanszor láttuk. Ők voltak azok - még a nyolcvanas évek első felében - akik kitalálták ezeket a szerethető mutánsokat. Eredetileg egy történet vagy kötet erejéig tartott volna a dolog, de olyan népszerűségre tettek szert, hogy harminc éven át születtek az újabb történetek. Persze, ahogy az egy rendes franchise esetében lenni szokott, több kiadó és tulajdonos vette át a stafétát, hol jobb, hol rosszabb kezekben voltak a nindzsák ezalatt a három évtized alatt. 1993 után az eredeti szerzőpáros már nem is volt jelen, pár évig Jim Lawson írta és rajzolta a képregényeket. Majd következett egy Image Comics korszak, ami nem zárult túl jól. Jött a Nickelodeon (pontosabban a Viacom), és végül az IDW, ahol a régi sorok újranyomása mellett új sorozat is érkezett. És ennyi elég is a mocskos anyagiakról, sőt, sok is.
Szóval ott járunk, hogy az IDW kezében a kedvenc mutánsaink. Peter Laird és Jim Lawson ismét nyeregben, szóval jó irányba halad a dolog. A Nickelodeon elvitte olyan irányba, ahol eredetileg is volt: egy gyerekeknek tetsző és való... minden. Viszont a régi rajongók ezáltal igencsak kiestek a pixisből. És akkor jött az újraindítás, a reboot. És igen! Olyan sor kezdődött, ami nem feltétlenül a fiataloknak szól. Erős témák, kemény akció, véres jelenetek, családon belüli erőszak, dráma és így tovább. Aki tíz évesen nézte a rajzfilmet, most már a negyven környékén jár, és jó eséllyel megváltozott az ízlése, az elvárásai. A Holdkelte Stúdió bizony okosan nyúlt ehhez a sorhoz. Kellenek a régi kedvencek új formában, mert szeretünk emlékezni, de az nem elég. Az mar csak hab a tortán, hogy kemény borítója van a kiadványoknak. Illetve kétféle borítókép is van mindegyik számból, természetesen a limitált (szerintem) mutatósabb rajzokkal. De változatlan tartalommal, szóval mindenki tud az ízlése és a pénztárcája szerint választani.
Az eddig megjelent négy kötetből az első természetesen bemutatkozás, eredettörténet. Kicsit új köntösben jelennek meg a karakterek, és - bár ismerjük a lényeget - vár ránk pár váratlan fordulat. Megismerjük a mestert, a tanítványokat, April O'Neillt, Casey Jonest, néhány ellenséget. Tulajdonképpen minden és mindenki a régi, de mégsem. April éppen gyakorlaton van egy laborban, ahogy mindenféle kísérlet folyik. Pár kísérleti állatka nevét ő találja ki, és ezek a nevek rajtuk is ragadnak. Casey életét az apja keseríti meg, nem is kicsit, viszont egy elkallódott mutáns "szárnyai" alá veszi. Kicsit előre, kicsit vissza is ugrunk az időben, de szépen összeállnak a kirakó darabjai. Nagyon jól működik a dolog, már a kezdetektől beránt. A második kötet két síkon mozog. Az egyik szál a múlt Japánjába visz minket, a szamurájok világába. Hamato Yoshi nem ért egyet a klán dolgaival. Jogosan, de attól még a többiek ennek nem örülnek. Nagyon szép képi világot kapunk, szép színezéssel, sokáig ellettem volna ezekkel. A másik szálon egy mai, de a jövő harcosai, robotok szállnak be a játékba. De mindkét vonal sötét és kilátástalan, itt is egyértelmű, hogy nem a kiskorú a célközönség. Az első két kötet szinte egy teljes eredettörténetet ír le, erre már lehet alapozni.
A második adag is két kötetet tartalmaz, így ismét elég jól el tudunk mélyülni a történetben, a karakterek fejlődésében. A hazai kiadók ilyen szempontból igencsak elkényeztetnek minket, mert amikor egy-két hónapot kell egy füzetre várni, az bizony nem mindig kellemes. Itt pedig négy füzet kerül egy kiadványba, tehát egyszerre nyolc. A harmadik kötet külön történetekben mozgatja a négy főszereplőt, így mindegyikük gondolatait, gondolkodásmódját külön-külön követhetjük. Nagyon ötletes, nagyon jó olvasni. És persze a végén a szálak összeérnek, a sorsok összefonódnak. A negyedik kötetet a keresés jellemzi. Keressük az eltűnt barátot, családtagot, keressük az ellenséget, keressük a helyet, ahol pihenhetünk, keressük azt, akiben megbízhatunk. És mit találunk? Barátot ott, ahol nem számítunk rá. Olyan ellenséget, aki méltó ellenfél, de nagyon nem szeretjük. És persze cliffhangert, egy olyan zárást, ami igazából nyitás.
Túl vagyunk az első négy köteten. Mindenki bemutatkozott, nem is akárhogy. Megjelentek a régi ismerősök, néha új köntösben. Azt kaptuk amire vágytunk, talán még többet is. Ha elolvasunk egy kötetet, és a végén csak lapoznánk, csak olvasnánk tovább, és nagyon rövidnek tűnik az egész, az csak egyet jelent: ezt így kell csinálni! És milyen lesz a folytatás? Még jobb. Kihagyhatatlan!
